Az azbeszt az ásványi szilikátok különleges, szálas szerkezetű csoportjának gyűjtőneve (molekulaszerkezetükben szilícium-oxid mellett többek között vas, magnézium, kalcium és nátrium található), amelynek elemi szálai a milliméter ezredrészénél is vékonyabbak. Elnevezése a görög azbesztosz („kiolthatatlan”, „maradandó”) szóból ered. Legfontosabb típusai a fehérazbeszt (krizotil), a kékazbeszt (krokidolit) és a barnaazbeszt (amozit) – ezek az ásványok gyakorlatilag az egész Földön elterjedtek (még a földfelszínen is fellelhetők), legjelentősebb lelőhelyeik Kanadában, az egykori Szovjetunió területén és Dél-Afrikában találhatók.
Felhasználása a 20. század elejétől az 1970-es évek közepéig erőteljesen emelkedett: széles körben alkalmazták tűzálló anyagokban, tömítésekben és csomagolásokban, szűrőkben, fékbetétekben és kuplungokban, azbesztcement termékekben (eternit), valamint tűz-, hő- és zajvédelmi szórt vakolatokban. Az építőiparban két fő csoportot különböztetünk meg: az erős kötésű (rendszerint 1 t/m³-nél nagyobb térfogattömegű – pl. azbesztcement termékek, eternit, pala) és a gyenge kötésű (1 t/m³-nél kisebb térfogattömegű – pl. szórt azbeszt) termékeket. Mivel a belélegzett azbesztszálak súlyosan egészségkárosítók, 2005. január 1-jétől tilos a forgalmazása, beépítése és újrahasznosítása, eltávolítása pedig szigorú szabályokhoz és hatósági engedélyekhez kötött.
Nyugat-Európa legtöbb országában speciális felkészültség és ezt igazoló okmányok nélkül azbesztmentesítési tevékenység nem folytatható. Vezető munkatársaink Ausztriában és Németországban szereztek speciális szakképesítést, és több mint 200 nyugat-európai és hazai projekt tapasztalatával, a legszigorúbb nyugat-európai előírásoknak is megfelelő gépparkkal, elszívókkal és zárt rendszerű porszívókkal végzik a mentesítést – a 40/2025. (XII. 19.) NGM rendelet és az 1993. évi XCIII. munkavédelmi törvény előírásai szerint.